E-mail














 


Koltai Ferenc


Ön és a Jura azonosak egymással?
   Ettôl kicsit bonyolultabb a dolog. 1986-ban ismertem meg a Macintosh Plus-t, nagyon érdekes komputernek tartottam. Én akkor egy állami kisvállalatnál dolgoztam, tűz- és behatolásjelzô rendszerekkel foglalkoztunk. Akkoriban már nyitottabb volt a gazdasági élet, pillanatok alatt meg lehetett volna szerezni a kereskedelmi jogokat, és arra gondoltam, hogy ez a cég Magyarországon is forgalmazhatná a Macintosh számítógépeket. De a menedzsment valahogy nem érzett rá az üzleti lehetôségre.

Honnan ismerte a Macintosht?
   Régóta kerestem olyan tevékenységet, majdnem mindegy, hogy mit, amit egy külföldi partnerrel közösen csinálhattam volna. Körülnéztem, tájékozódtam, így találtam rá egy müncheni kereskedôre, aki Macintosh komputereket "fabrikált" hivatalosan, tehát az amerikai Apple-tôl, ezres nagyságrendben vásárolt régebbi alaplapokat - például amikor a Macintosh Plus volt a menô a piacon, ô megvette a már kifutott 512 K alaplapjait, kétezer darabot, és tervezett hozzá memóriát, upgrade-eket, ezt-azt. Akkoriban a komputeripar sokkal lassabban fejlôdött, mint ma; a Macintosh 512 és a Plus között sem volt nagy különbség, és a vásárolt alaplapokból egész jó gépeket rakott össze. Nem követett el védjegysértést, mert ezeket a gépeket nem Macintosh-nak hívta. Mindenesetre a németországi Apple el akarta kapni, de nem sikerült bizonyítaniuk a rossz szándékot, hiszen az összeszerelés hivatalosan történt.

A kisvállalatnak milyen engedélyeket kellett volna beszereznie?
   Emlékszik arra a PC-áradatra, amikor a nagymamák is számítógép-alkatrészeket hoztak be Ausztriából? A nyolcvanas években még import engedély kellett, ha komputert akartunk behozni, de azt megengedték, hogy a kiutazók a valutakeret terhére vásároljanak. Szétszerelték a gépeket tápegységre, alaplapra, ilyen-olyan kártyára, a családtagok alkatrészként áthozták a határon, a bizományi áruház PC-részlegei pedig megvették a a kereslet alapján, megrendelésre behozott darabokat. A mai tudásommal azt mondom, hogy ezt a folyamatot valószínűleg állami jóváhagyással tervezték meg.
   Ahhoz, hogy hivatalosan behozhassak száz darab számítógépet, kellett kérni egy engedélyt, amit egy ismeretlen cég nem kaphatott volna meg, csak a nagyobb külkereskedelmi vállalatok, átlagosan egy év átfutási idô után. Tudok olyan esetrôl, hogy százmillió forintos gépek álltak hat hónapig hibásan, mert egy száz dolláros alkatrész behozatali engedélyére kellett várni.

Milyen piacra építettek volna?
   Már akkor is egyértelműen a DTP-re. A Macintosh Amerikában és Nyugat-Európában már ’86-ban robbantott ezen a területen. A magyar újság- és nyomdaipar nagyon nyitott volt, és a vezetôi érzékenyen reagáltak a technológiai változásokra. A nyomdai elôkészítés professzionális eszközei, vagy a szerkesztôségek mainframe számítógépes rendszerei több millió dollárba kerültek - viszont az ettôl sokkal jobb, Macintosh számítógépekre épülô rendszer annak csak töredékébe került volna.
   ’87-ben a német partnerünk javaslatára megszerveztünk egy háromnapos Macintosh-bemutatót, amire meghívtuk a magyar nyomdákat és szerkesztôségeket. Én magam sem bíztam különösebben a bemutató sikerében, és nagyon meglepôdtem, milyen nagy az érdeklôdés és a kereslet a Macintosh számítógépek, a szoftvereik és a kapcsolódó interfészeik - a lézernyomtatók, szkennerek, levilágítók - iránt. Komoly, fizetôképes kereslettel találkoztam, több százmillió forintos igényt mértünk föl, mert az import-exportôrök tehetetlenek voltak.
   Mi fölismertük, hogy a Macintosh is PC; ugyanúgy alaplapból, hard diszkbôl, kártyákból, monitorból stb. áll, a gépet ugyanúgy darabjaira lehet szedni, azaz, ugyanúgy meg lehet szervezni a behozatalát, mint a PC-knek. Ebben semmi illegális nem volt, ezek a gépek nem szerepeltek a Cocom-listán, mivel nem is a legkorszerűbb Macintoshokat képviselték.
   A DTP-n kívül egy másik, fontos, természetesen kisebb és kevésbé fizetôképes piacot jelentett az orvosoknak, tanároknak, egyetemi oktatóknak az a rétege, amely amerikai tanulmányútjáról hozta magával a Macintosh-t. Ezeknek a gépeknek a szervizelését, bôvítését az alkatrészek behozatalával szintén meg tudtuk oldani, és az induláskor ez is fontos hátteret jelentett.

Ekkor még a kisvállalatnál dolgozott?
   Ekkor, ezzel a tevékenységgel függetlenítettem magam. Kértem a vállalat vezetôit, hogy hivatalosan forgalmazzuk a Macintosh számítógépeket, de ebbôl nem lett semmi. A megrendelések viszont kezdtek jönni, nem volt idô, keresnem kellett egy céget, amely rendelkezik a megfelelô engedéllyel, lebonyolítani a felvásárlást, a behozatalt, és meg tudja oldani a nagykereskedelmi értékesítést. Így találtam rá a Jura Számítástechnikai Kisszövetkezetre, ahol önálló részleget indítottam. Kibéreltem egy irodát, és a barátaimmal együtt fúrtunk-faragtunk. Megvettük az alaplapot, egy másik helyen a dobozt, alkatrészenként összevásároltuk a gépet, és itthon összeraktuk. Az összeszereléshez a müncheni partnerem is értett, de magam is erôsáramú mérnök és elektronikai műszerész vagyok. A Macintosh-sal is úgy találkoztam elôször, hogy nyáklap tervezô szoftvert kerestem, ahhoz szerettem volna PC-t vásárolni, sikertelenül. 86-ban megmutatták a Macintosh Plust, rajta egy vicces szoftvert, azt hittem, hogy játék, de egy óra alatt többre jutottam vele, mint korábban a PC-s installációkkal fél év alatt.

A Jura minden további nélkül fölállította a részleget?
   Már korábban is ismertem a vezetôket. Elmondtam nekik, hogy nekem megvan a hátterem, és nem anyagi támogatásra van szükségem, hanem az "esernyôjükre", a kereskedelmi jogukra. Hamar megállapodtunk.
   Az elsô évben zömmel alkatrészeket, és talán tíz számítógépet adtunk el. Késôbb, ’89-ben, amikor már tízmillió forintos, komplett szerkesztôségi rendszerek eladásáról volt szó, nem lehetett tovább folytatni az alkatrészes bulit. Ekkorra már fölszabadították a PC-k importját. Külön engedély nélkül, az IC nevű külkereskedelmi vállalattal együttműködve, hivatalosan hoztunk be Macintosh-okat. Elsôsorban bécsi cégekkel kereskedtünk, akik a mindenkori legújabb géptôl korábbi típusokat szállították.
   Nagyon komoly rendszereket szereltünk fel a Gyôr-Sopron, a Zala és a Hajdú-Bihari megyei lapkiadó vállalatokban. A Graphisoftban már folytak a tárgyalások a képviseleti jogról. Ôk is ott voltak azon a ’87-es bemutatón, ismertük egymást, és a hozzáállásuk mindig is példamutató és szimpatikus volt a számunkra. Rengeteg tanácsot, segítséget, támogatást kaptunk tôlük.

Önök is gondoltak a disztribúcióra?
   Az én üzleti életem a vevôhöz kötôdik. Soha nem törekedtem óriási forgalomra, nekem nem a darabszámok a kézzelfogható eredmények. Úgy gondolom, hogy a kollégáim csodálatos dolgokra képesek, és ez százszor jobban vonzott, mint az, hogy nagykereskedô legyek, és kiszolgáljam az értékesítési láncot. Egy-két cég ügyeskedett, hogy megszerezze a Graphisoft elôl a disztribúciós jogot.
   Szerintem nem volt komoly vetélytársuk, és nem is örültem volna, ha más kapja meg a disztribúciót. A Graphisoft nagy szellemi tôkével rendelkezett, és a Macintosh-t is hasonlónak tartottam: hallatlanul sokoldalú, integrálható és kedves jószág volt. Csuda dolgokat oldottunk meg vele, de még egyszer mondom, nem az eladott darabszámokkal, hanem az intelligenciájával és a variálhatóságával. Annak idején az Apple is jobban támogatta azt a vonalat, hogy a Macintosh különleges komputer, amit különleges elbánásban kell részesíteni.

Talán ez gerjesztette a PC-sek ellenszenvét.
   Azt mondták, hogy a Macintosh egy mesterségesen felfújt számítógép, aminek nincs valódi értéke, és a PC is tud mindent, de sokkal olcsóbb. Csakhogy, amíg mi néhány nap alatt üzembe állítottunk egy szerkesztôségi rendszert, és a kész újságon nem látszott, hogy a hagyományos szedés helyett komputerrel szedték, addig a PC-k installálásával sokáig elvacakoltak, az oktatása nehézkes volt, nem voltak helyükön a karakterkészletek, a betűk össze-vissza álltak, és pocsék volt az elválasztás. Különösen annak idején volt szembetűnô a különbség, a PC egyszerűen nem versenyezhetett a Macintosh-sal.

Melyik szerkesztôséget szerelték fel elôször?
   A már említett megyei lapkiadókat. Nagyon jó partneri viszony alakult ki, érdekelte ôket, élmény volt az egész installáció. Ezzel szinte egy idôben, Budapesten, a Heti Világgazdaság érdeklôdött leginkább a Macintosh iránt, azután egyszerűen közölték, hogy mégis a PC-t választották. Egy hónappal késôbb, a csoda tudja, miért, fölhívtak, hogy egy hét alatt föl tudnánk-e állítani egy rendszert.

Aludtak rá egyet.
   Nem tudom, mi történt a háttérben, körülbelül három napot kaptam arra, hogy behozzam a gépeket, és még négyet, hogy beüzemeljük.

Tördelésre vagy beírásra használták a számítógépet?
   Adtunk el komplett rendszert, ahol a beírásra is Macintosh-t használtak, és olyan rendszert is, ahol vegyesen használtak PC-t és Macintosh-t. A Videotonnak volt egy részlege, ahol szerkesztôségi rendszer szoftvert írtak, lemodellezték a szerkesztôség működését, méghozzá igen jól, sokkal jobban, mint néhány amerikai vagy nyugat-európai szoftveres. De nem tudták megcsinálni a tördelô programot, ezért kapóra jöttünk nekik: a mi kész tördelô rendszerünket már csak integrálni kellett, és létrejött egy elég erôs rendszer. Nekünk is könnyebb dolgunk volt, mint ha csak tördelô rendszert adtunk volna a gépekhez. Ez a rendszer került Gyôrbe, Zalaegerszegre és Debrecenbe is. Késôbb, a nagy, központi lapoknál már más volt a helyzet. Például amikor a Magyar Hírlapot megvették, az új tulajdonos, néhány gép kivételével, a teljes Macintosh-rendszert külföldrôl hozta magával, Magyarországon csak szerviz partnerre volt szükségük. Így az is elôfordult, hogy a gépeket nem, de a tördelô rendszert mi szállítottuk. Borzasztó büszke vagyok rá, hogy ezek az "ôsi" partnereink ma, amikor már más a fô tevékenységünk, még mindig minket tisztelnek meg a rendszer fejlesztésével és bôvítésével.
   A Macintosh a nyomdaiparba is beköltözött, elôbb a szedést, a fekete-fehér képfeldolgozást, majd a hagyományos színes reprodukciót váltotta föl. A legnagyobbak közül a Pénzjegy Nyomda vásárolt egy integrált kép-szöveg feldolgozó rendszert, majd - többek között - a Pátria Nyomda, a Szikra Lapnyomda, az Alföldi Nyomda következett.

Mi volt a legnagyobb nehézség, amire emlékszik?
   A vám: hogy miért tartott napokig vámkezelni valamit, és miért olyan sok a kiszámíthatatlan tényezô. Onnantól, hogy a berendezés bejött az országba, nem emlékszem problémára. A hálózat életre lehelése, a szoftverek beállítása, a betanítás a dolog szép részeihez tartoztak. A Macintosh csodálatos dolgokra volt képes, és az esetek kilencvenkilenc százalékában a tördelôk élvezettel tanulták a kezelését.
   Idôvel komoly forgalmú vállalkozássá váltunk. Amikor a Graphisoft hivatalos disztributor lett, már volt öt-hat viszonteladó; mi ’92-ig biztosan vezettünk az eladási listán, azután kezdtek minket a többiek megszorítani. Három-négy cég fej fej mellett "pofozta" egymást. Azért kerültünk hátrányos helyzetbe, mert miközben az Apple áttért a mennyiségi szemléletre - ilyen darabszám, olyan kvóta -, mi úgy gondoltuk, hogy inkább a kutatói, integrátori vonalon haladunk tovább. ’90 óta fejlesztettünk egy értékpapír és bankjegy nyomtatáshoz készülô grafikus szoftvert. Ez a fejlesztés ’94 körül jutott arra a szintre, hogy megjelenhettünk vele a világpiacon. A Jura vezetôsége úgy döntött, hogy egyértelműen ebbe az irányba fordul. Mindent erre tettünk föl, rengeteget utaztunk, bemutatókat tartottunk, emiatt kevesebb idô maradt a korábbi piacunkra, és ez azonnal meglátszott a forgalmunkon.
   Az is keserítette az életünket, hogy a Jura felkészült szakembergárdája gondosan kidolgozott terveket készített potenciális vevôinek, amit azok sokszor egyszerűen átadtak a konkurenciánknak. Így nem egyszer a vevô a szerviz és technológiai háttér nélküli, ám néhány százalékkal olcsóbb szállítótól vásárolt, miközben gátlástalanul szétszórta a Jura team által létrehozott technológiai tudást.

Voltak-e megbeszélések a viszonteladók között?
   Igen, a képzések, ismeretterjesztések mellett az Apple félévente-évente összehozott vezetôi szintű találkozókat.

Lehetett-e érezni a Graphisofton belüli Szigeti-Csata váltást?
   Mindkettôjükhöz kellemes, baráti emlékek fűznek. Talán egy különbség volt, de ez nem Csata, hanem az Apple problémája volt: az eladások növelése érdekében nagyon erôltették, hogy minden területen konkurálni kell a PC-kkel, és közben kezdték határozottan elhanyagolni a meglévô, DTP-s piacot. Lehetett látni, hogy ez rossz irányba vezet. Csata Sanyira ez a nyomás nehezedett. Ettôl a mi kapcsolatunk még nagyon jó maradt.

Mit értett az imént "pofozkodás" alatt?
   Nyilvánvalóan komoly harcok voltak a viszonteladók között. Megküzdöttünk a kenyerünkért, jó néhány cipót, tortaszeletet el is vittünk. Idônként ma is bennünket bíznak meg néhány komoly installációval, és egyáltalán nem mellékes ez a tevékenység. Ennek egyik oka az, hogy a rendszerünk alapvetôen Macintoshra épül; sok PC-s állításával szemben ma is egyszerűbb az üzembe helyezése, az oktatása - minden. A másik ok, hogy a rendszerek magyarországi eladása ma is két-háromszázmilliós forgalmat jelent. Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Csak talán kevésbé verekszünk meg az eladásokért, mint annak idején.

Mi a neve a szoftverüknek?
   Jura Security Printing szoftver; de nem egy szoftver, hanem szoftvercsomag és system. A cél egy olyan "szerszámkészlet" megalkotása volt, amivel a tervezô grafikus minden elemet használhat, mindent létrehozhat, amit csak el tud képzelni. Nyitott szoftverekrôl van szó, ami bármelyik PostScript grafikus szoftverrel - az Illustratorral, a FreeHand-del, a 3D-s programokkal stb. - kommunikál.

   Hadd említsem meg ismét a Graphisoft nevét, hiszen az egész sztori onnan indult, hogy 1989-ben a Pénzjegy Nyomda érdeklôdött egy átfogó rendszer iránt, ami az egész nyomda elôkészítési tevékenységüket lefedi. A mi rendszerünk erre önmagában nem volt alkalmas, ezért leültünk a Graphisoft vezetôivel megbeszélni, hogy mit lehetne tenni. Hallatlan együttműködésre és rugalmasságra vall, hogy az egyik CAD applikációjukat "megbuherálták", upgradeelték, és alkalmassá tették arra, hogy 1991-ben világszínvonalú rendszert építhessünk föl. Ez óriási segítség volt a számunkra, nagyon nagyra értékelem; mindazonáltal később, a bankjegynyomdák speciális igényei miatt, a saját fejlesztés mellett kellett döntenünk.

Hol sikerült értékesíteni a JSP-t?
   Eddig ötven installációnk van a világ regisztrált értékpapír nyomdáiban, aminek közel a fele bankjegynyomda. Mivel egy-egy államban csak egy-két ilyen nyomda létezik, kiszámolható, hogy elég sok országban jelen vagyunk.


Bácskai Sándor


A lap tetejére