Hirdetés

Steve Wozniak, az Apple társalapítója a mérnök küldetéséről


Mindent magamnak kellett kitalálni, mindent fel kellett fedezni - néha véletlenül jöttem rá dolgokra. Nem voltak kézikönyvek, de talán jobb is volt így. Így ahogy lépésről lépésre jutottunk előre a felfedezésekkel, úgy közeledtünk annak meghatározásához, hogy mi is a számítógép. Sokkal jobban emlékszünk a magunk által felfedezett dolgokra, jobban értjük ezeket a dolgokat.

Wozniak felperdült a színpadra és in medias res kezdett bele Az, hogy mérnökké akartam lenni, eleinte remek szórakozás volt, igazi elkötelezettséget adott. A suliban jó voltam természettudományból és matematikából - tudjátok, a kettő szorosan kapcsolódik egymáshoz, és alapja mindennek. A matek mindenre választ ad, ha elég okos vagy, akkor a megfelelő választ kapod meg. Ha jó eszed van, akkor jó választ kapsz. A mérnök számára a matek és az elektronika a fontos - és én mindkettőt szerettem, szeretem. Az elektronika arról szól, hogy megépítesz alkatrészekből eszközöket, ahogy a hacker megérti hardver vagy szoftver működését, ahogy kombinálod a tudást és az elektronikai alkatrészeket - ez a mérnöki gondolkodás.

Akkoriban csak hardver-mérnökök léteztek. Amikor főiskolás lettem, ott találkoztam a számítógép architektúrával. Én mindig jó voltam a logikai áramkörök megértésében, a nullák és egyesek értelmezésében, a logikai kapukból épített áramkörökben. Azonnal nekiláttam áramköröket tervezni papíron, és aztán ezeket a számítógépeket újra terveztem, meg újraterveztem és újraterveztem. A számítógépek szeretete ösztönzött. Később erre úgy gondoltam vissza, mint egy megunhatatlan játékra. Bezártam a szobám ajtaját, és rajzoltam és gondolkodtam - új, szokatlan megoldásokon gyököltem. Olyan mérnöki megoldásokon, amely előttem másnak nem jutott eszébe, hogy olcsóbb legyen a gép, hogy kisebb legyen az eszköz. Ezt a játékot játszottam, mert nem volt más dolgom. Újra és újra megterveztem ugyanazt a számítógépet, és mindig jobbra, jobbra és jobbra törekedtem.

Innentől származik a felismerés, a tervezés több hetes folyamat, amely mindig többször megismételt részekből áll. Az idő fontos. Egy matematikai probléma esetén elő kell venni a képleteket tartalmazó könyvet és megkeresni benne a megoldást. Az ihlet még fontosabb.

Az egyetemen kezdtem el tanulni komputer- ismeretet, egy olyan kurzus volt ez, amire még nem járhattam volna, de megtettem. Ez volt az első alkalom életemben, amikor számítógép-programot írtam. A fősuliban nem volt számítógép. Az összes ott írt program- féle fikció volt. Itt meg ötször annyi anyagi forrást használtunk el, mint rendelkezésünkre állt számok össze adattatására. A számítógépek tudása is behatárolt volt. Első évesként elhatároztam, hogy egyszer lesz nekem 4K-s számítógépem - ezt el is mondtam édesapámnak. Azt válaszolta, hogy a gép ára annyi, mint egy kertes házé. Tudom, hogy drága - feleltem -, de majd albérletbe költözöm.

Fiatalon, alig húsz évesen hoztam azt a döntést, hogy inkább legyen számítógépem, mint családi házam.

Számítógépet akartam, mert a nullák és egyesek, a programozás segítségével meg tudom oldani az engem foglalkoztató problémákat. Az életben két jutalom van. Az egyik a pénz, a fizetés, a munkahely, a beosztás, az, hogy milyen autót vezetsz, hogy hány yachtod van. Ezek azok az attribútumok, amelyeket mindenki láthat, mindenki észrevesz. A másik jutalom, az - hogy is fogalmazzak - ami itt bent a fejben létezik, amikor egy problémát sikerrel oldasz meg. Amikor egy kirakós darabjai a helyére kerülnek, nekem ilyen volt a sikeres áramkör-tervezés. Három évet dolgoztam az egyetem előtt a Hewlett-Packardnál. Akkoriban ők voltak a vezető technikai cég. A HP-35 volt az első hordozható mérnöki számításra (négyzetre emelés, gyökvonás, szögfüggvények és hasonlók) is alkalmas kalkulátor. Megfelelőnek találták az érdeklődésem és alkalmaztak. Ugyan nem volt egyetemi diplomám, de el tudtam végezni a feladatomat. A kalkulátor tervezés mellett éjszakánként jutott időm az elektronikus alkatrészek megismerésére is. Ekkor építettem meg az első vicc-válaszadómat - mert imádom a viccet. Mások céget indítottak volna a vicc-válaszadóra. Én voltam az első, aki vicc-válaszadót épített - felhívtál egy számot és elmondott egy viccet. 1972-ben az államokban nem lehetett sem építeni, sem eladni, sem birtokolni telefon- üzenetrögzítőt. Aki mégis ilyet akart, az annyiba került, mint az albérletem - én mégis egy vicc-válaszadót építettem. De nézzünk egy másik területet, a videó játékét! Pong volt az első. (A képernyő bal és jobb oldalán fel-le mozgatható csíkkal kellett a kettő között pattogó labdát játékban tartani.) Az első játékgépeken ez a játék igen drága volt, ezért - mert jó voltam elektronikus áramkörök tervezésében - elhatároztam, hogy megépítem a saját Pongomat.

Ekkoriban erősen dolgoztam a Digital Electronicsnál, hogy legyen pénzem az egyetem következő évére. A pénz szabaddá tesz és nem akartam kölcsönt felvenni. Ezért azt mondtam, hogy már a főiskolán is mini-számítógépeket terveztem, bár soha sem építettem nem hogy mini-számítógépet, de még részét sem. A mini számítógép nem volt más, mint drótok, pár logikai áramkör, ilyesmi.

Akkoriban Steve Jobs is a kapcsolatban volt a DE-vel és ő is rajongott a számítógépekért. Megismerkedtünk, megnéztük, ki mit csinált, mit tud. Ő hatalmas képzelőerővel bírt, kötetlenül gondolkodott. Állandóan arról a pár emberről beszélt, akik képesek megváltoztatni a világot - ő is ilyenné akart válni. Másképp gondolkodott, mint mi. Én munkáról, munkahelyről, állásról, fizetésről álmodtam meg feleségről és családról. Steve az egyetemen csak olyan tárgyat - matek, fizika, számítástechnika - vett fel, amelyet a célja eléréséhez szükségesnek vélt, az elérendő kreditekre nem volt tekintettel.

Amikor elmeséltem neki a Pongos történetet, azt felelte: Ők téged, Steve Wozniakot akarják ennek a játéknak a megtervezéséhez. Addigra nagyon bonyolult lett a gép belseje. Így kerültünk kapcsolatba az Atari-val, amely akkor a legnagyobb fejlesztője volt az ilyen arkád játékoknak. Az Atari gépe egyre több chipből - száz, százhúsz, százötven, száznyolcvan - épült fel. Ez túl összetett volt! Az Atari vezetője már hallott rólam, így megkaptam az állást, hogy új játékot tervezzek, a falrombolót (képernyő alján mozgatott ütővel irányított labda bontja a képernyő tetején lévő két-öt soros falat).

Ez 45 chipes játék volt. Négy napot és négy éjszakán át dolgoztam. Négy nap és éjszaka akkor még elég volt, mert akkor még hardveres tervezés volt, nem szoftveres (a hardver közvetlenül a kimenetet vezérelte - szoftver nem volt, helye sem volt, mert használatához szükséges memória sem volt). Egyesek és nullák, plusz és mínusz voltok, egymáshoz drótozott chipek együttese adta ki a gépet, a játékot. A dróton futó megfelelő impulzusok a megfelelő pillanatban értek a TV-képernyőhöz, hogy a megfelelő képet lássuk. Nem volt ez egyszerű feladat! Négy napon át dolgoztunk, Steve Jobs sem aludt ez a négy nap alatt - mindketten alvászavarosak voltunk a végére.

Amikor bealszol és felébredsz, az agyad rettentően alkotó állapotba kerül. Számos remek ötlet támad ilyenkor. Ilyen volt az Apple indítása, a színessé válás - ezer dolláros pillanatok ezek.

Ekkortájt Jobs-szal már barátok voltunk. Az akkori világhálózatot ArpaNetnek hívták, ezen kliensként távoli számítógépekre tudtunk bejelentkezni. Az ArpaNet az Internet elődje volt. Az volt az első kísérlet, amikor távoli városok számítógépeit egy hálózatba kötötték össze. Ilyen központi gép volt a Stanford, a Berkeley, Los Angeles vagy Boston egyetemének gépe. Ilyet is szerettem volna egyet. Meg is építettem. Amit írtam a billentyűzeten, azt láttam a tévémen. A billentyűzet mai áron 500 dollárba került - majd százezer forint. A leütött billentyű kódja egy általam épített modemen át jutott el az egyik számítógépig, majd a visszakapott jelet láttam a tévé képernyőjén. Saját terminálom lett! Steve ezt látva megállapította, hogy az én terminálom roppant olcsó az akkor kaphatókhoz képest. Miért nem adjuk el? - kérdezte. Megtettük jó pénzért. Jöjjön a nagy dolog!

Indult egy klub, a Homebrew Computer Club. Ez volt az első számítástechnikai klub Amerikában. Épp olyan jó fej emberek voltak a tagok, mint ti itt. Az ott levők tisztában voltak a nullákkal és egyesekkel, tudták, miként kell eszközöket építeni, mi is az a programozás, mire valók a számítógépek. hittük, hogy egy olcsó chip köré meg tudjuk építeni a saját számítógépünket.

                           A hazai Maces társadalom Macintoshait is magával hozta

A programozás akkoriban nehéz feladat volt. A megírt programot beadtad egy ablakon. Bent azt lyukkártyára vitték fel. A megkapott kártyákkal átmentél egy másik ablakhoz, hogy bead futtatásra a cég számítógépén. Majd megkaptad az eredményt kinyomtatva. Ez volt a szuper-komputerek, a main-framek időszaka. Ezt a lassú és körülményes munkamódszert akartuk kiváltani mi mind az otthoni-számítógép megépítésével. Ehhez ki kellett választani a megfelelő chipet. 1975-ben egy chipen alig pár ezer tranzisztor fért el. Ez össze sem vethető a mai processzorokkal, de akkor messzemessze elégséges volt, hogy köré számítógépet álmodjunk. A klubban folyamatosan számítógépről beszéltünk. Ami szabadon használható, programozható. Ami nem csak a cég elnökének lehet. Amivel addig megoldhatatlan problémákat lehet megoldani.

Amely képes gyerekeinket jobban tanítani, mint arra ember valaha képes lesz, mert a gép képes újra és újra végigmenni az interaktív folyamaton. Amellyel kommunikálni lehet. Amely képes üzenetet küldeni, amit másik ezer ember tud egyszerre elolvasni, egy egész vállalat. Ilyen és ehhez hasonló társadalom javító ötleteink voltak. Két hetenként találkoztunk. Ezek a találkozók voltak a legfontosabbak a számomra. Jobs is le-lejárt a klubba. Akkor jöttem rá, hogy ahelyett, hogy van egy billentyűzetem, amiről a beírt jelek eljutnak egy távoli számítógépre, hogy az onnan kapott jel kikerülhessen a tévém képernyőjére, olyan gépet szeretnék, amelyben a billentyűzet és a számítógép egy nyákon van. Rátettem a processzort, hozzáadtam némi memóriát, RAM-ot. Mivel profi tervezőnek tartottam magam, ezért nagyon törekedtem minél kevesebb alkatrész felhasználására. Ezért döntöttem a RAM mellett, és vettettem el a ROM használatát. Ez igaz ma is, a ram (írható-olvasható) olcsóbb, mint a rom (csak olvasható) memória, az előzőből nagyobb kapacitásúak léteznek, ezért kevesebb több. Ezért használtam ramot.

Mások komputer részeket építettek, hogy abból állítsák össze a számítógépet. Ám az így összerakott gépek pont úgy néztek ki, mint a korábbiak: gombok és lámpák villogtak az elején, és gomb nyomással letett egyest meg nullát beadni. Ők romot használtak, ami rossz választás volt minden szempontból - kapacitás, ár. Ráadásul 256 bájtot értek csak el. Ezeket látva mérnökként egyértelmű volt számomra a ramok használata a megfelelő frissítési órajellel és újra írható tartalmukkal.

A kezdet szerencsésen alakult, három cég is bemutatott 4K-s memóriát. Ez volt az első alkalom, hogy a szilícium alapú memória olcsóbb volt a hagyományos mágneses alapú memóriánál. Ilyet ma már csak a múzeumokban láthatunk. Eddig a számítógépek mágneses-alapú memóriát használtak, ekkortól kezdődött meg a váltás a szilícium alapúra. Nagyon fontos pillanat volt ez.

Az Intel volt az egyik gyártó, de az ő chipje voltak a legdrágább, ugyanakkor a legjobb műszaki paraméterrel rendelkező. Soha nem gondoltam Intel chipre, noha láttam az adatlapjaikat. A legjobbak voltak, nem kellett használatukhoz speciális, magasabb tápfesz. Ám Steve felhívta őket és ingyen megkapta a vágyott chipeket. Nem tudom pontosan, hogy csinálta, de addig beszélt, amíg kaptunk 16 chipet. Így én voltam az első, aki Intel memóriákból épített számítógépet. Jó választás volt, az Intel lefektette számok váltak a későbbi szabványok alapjává. Számomra az nem számítógép, ami csak hardver, egy csomó elektronikai alkatrész, chip, ledek, kapcsolók és csak az előre telepített - ROM-ba égetett - programok futtatására képes. Ilyenről öt évvel korábban álmodtam. A Jobstól kapott alkatrészekkel olyan gépet akartam építeni, amit saját magam, a billentyűzet segítségével programozhatok.

A program futtatásához legalább 4K (4196 bájt) RAM kellett a gépbe - ez volt akkoriban a legkisebb memória mennyiség programfuttatáshoz. De kellett egy programozási nyelv is! Az én processzoromhoz akkoriban nem volt programozási nyelv. Az ország másik felében Bill Gates írt egy Basic nevű programot az Intel mikroprocesszorhoz. Az ő neve ismert volt a klubunkban, gyakran hallottam, ahogy tisztelettel kiejtve nevét mondják: "ó, ezt Bill Gates írta". Arra gondoltam, ha írok egy Basic programot az én 6502 procimra, akkor majd az én nevemet is ilyen áhítattal fogják kiejteni. Tehát írtam egy Basicet. Azelőtt soha sem írtam hosszú programot, nem hogy ilyen típusút.

De arra koncentráltam, hogy az alapok benne legyenek, de nem törekedtem a kód finomítására, szebbé tételére. Leültem és négy hónap alatt megírtam egy Basicet. A Homebrew klubban leültem, és megmutattam a szoftverem. És ingyen bárkinek odaadtam. Nem gondoltátok, hogy egy olyan sikeres vállalkozás, mint az Apple, ingyenes szoftver-osztogatással kezdődött? ingyen osztottam a dizájnt és a kódot mindenkinek. Azért persze később lett pénzem ebből, ahogy a későbbi cégeimből is. De akkor ezt társadalmi forradalomként éltük meg. A klubban megosztottuk a tudásunkat egymással, mert úgy hittük, jobbá tesszük a saját és környezetünk életét. Adtam egy olcsó megoldást, hogy mindenki megépíthesse a sajátját. Számunkra elsődleges volt a számítógép hatékonnyá tétele. Ingyen volt minden, még copyright jelet sem tettünk ki. Így jutottunk el az Apple I számítógéphez.

Wozniak nem Jobs - előadóként sem Amikor Jobs ismét letévedt a klubba, látta a gépem és szoftverem sikerét és azt, hogy mindezt ingyen teszem közkinccsé, megkérdezte: "miért nem fogunk egy vállalkozásba?" Szó sem volt számítógépgyártó cégről, csupán egy alkatrészt gyártóról - alaplapokat gyártottunk volna. Amire mindenki maga ültette volna be a chipeket. Én úgy véltem, hogy sokba kerülne egy alaplapot megtervezni, soha meg nem térülne a befektetett pénz. De ha valaha lenne cégem - gondoltam -, ki mással lenne, mint a legjobb barátommal közösen? Így jött létre egy igazi kis vállalkozás, amit Apple Computernek neveztünk el.

Kis cég voltunk, az első cégesen készített eszközt 40 dollárért adtuk el. A környék egyetlen számítástechnikai üzlete, figyeltek, egyetlen volt a mi környékünkön, vezetője látott engem a klubban, amikor bemutattam a számítógépem. Azt mondta, venne tőlünk száz számítógépet! Darabját 500 dollárért. Jobs aznap épp felhívott, amikor ez történt, a munkahelyemen, a Hewlett-Packardnál. Szóval felhívott Steve, és azt mondta, hogy van egy ötvenezer dolláros megrendelésünk. Az egész cégbe pár száz dolcsit tettünk és nem bíztunk abban, hogy az valaha megtérül. Nem is volt több pénzünk, sem bankszámlánk, sem megtakarításunk, semmink sem volt, se kocsink és nem volt üzletvezetési gyakorlatunk sem.

Az ötvenezer dollár akkor még többet ért (mai árfolyamon 9,3mFt), két évi jövedelmem volt a Hewlett-Packardnál. Nem akartam még sem otthagyni a Hewlett-Packardot, arra gondoltam, esetleg ők is részt vesznek a megoldásban. Akkoriban épp egy teszt-eszközt fejlesztettünk. Mérnök cég voltunk, amelyet mérnökök hoztak létre (Hewlett és Packard urak), és ahol egész életemben mérnökként dolgozhatom. Ami mindig is lenni akartam, ami az életcélom volt. A másik lehetőség a saját cég volt, ahol számítógépeket építhetek. De hogyan lehet számítógépet építeni, ha nincs pénzed? Az alkatrészeket megkaptuk hitelbe, 30 napos fizetési határidővel. Tíz nap alatt számítógépet építettünk az alkatrészekből és leszállítottuk a boltba, ahol készpénzzel fizettek. Így ment ez. Ez volt az Apple I számítógép.

Aztán jött az Apple II. Ez volt az első alkalom, hogy egy olcsó számítógépet grafikus használatra terveztek. Ott voltak a pixelek a képernyőn, amit programozni lehetett. Igazi nagyfelbontás volt. Számos újdonság volt a gépben, például memória, hogy amikor bekapcsolják a gépet, az egyből induljon. Érződött, hogy ez sikeres lesz, több ezer darabot fogunk eladni, így vállalattá kellett átalakulnunk. Ezért elmentünk több befektető céghez, akik kezdő vállalkozásokat karoltak fel, üzleti angyalt kerestünk.

De előbb ki kellett lépnem a Hewlett- Packardtól. Először nem akartam. Azt mondtam, hogy szeretek a HP-nál dolgozni, majd szabadidőmben tervezek számítógépeket. Ahhoz nem kell nagy pénz a cégbe, hogy azt csináljam, amit szeretek, számítógépet tervezzek. Steve ekkor mozgósította az ismerőseimet, barátaimat, ők mind felhívtak, hogy meggyőzzenek. Egyikük megértette, hogy ebben a cégben is termék tervezéssel foglalkozhatom, csak ez lesz a dolgom, egész életemre mérnők maradhatok. Így belementem a cég alapításba.

Először is fel kellett osztani a feladatokat. A befektetőnk, az üzleti angyalunk egy nagy cégtől jött, amely kapcsolatban colt az Intellel, ő lett a marketing ügyek intézője, enyém volt az összes mérnöki feladat beleértve a hardvert, szoftvert, és Steve lett a vezető, aki tartotta az összes partnerrel a kapcsolatot. Felvettünk egy elnököt is, akinek az volt a feladata, hogy ellenőrizze, mindegyikünk azzal foglalkozik, ami a dolga. És felvettünk még egy mérnököt, aki az analóg területen volt otthon, hogy nagy-megbízhatóságú tápot tervezzen. Jobs mindig előre tekintett, a termék dizájnjára, megjelenésére koncentrált. A jövőbe nézett, és látta, hogy a méret az egyik fontos dizájn jellemző. Így öten vezettük az Apple-t éveken át.

Az első Apple II számítógép közönséges kazettás magnót használt háttértárként. Jobs állandóan aggódott, hogy az IBM és más nagy cégek lesben állnak, és meg fognak jelenni a piacunkon és kesöpörnek mindket. Mark Markkula, az alelnökünk nyugtatott, hogy okos emberek vagyunk, okos termékeink vannak, nekik is értelmes embereik vannak, meg tudjuk őrizni a piaci részesedésünket ha jönnek, ez egy hatalmas, fejlődő piac.

A következő nagy lépés a floppy-disk drive megalkotása volt. A programokat le lehetett menteni egy floppyra. És amikor beírtad, hogy "run checkbook", akkor a floppyról elindult a checkbook program. Ez nagyon fontos volt. Erre csak három cég volt képes, a Radio Shack, a Commodore és az Apple. Mindhárman kiállítottunk a Las Vegas-i szórakoztató elektronikai vásáron. Még életemben nem jártam Kalifornián kívül. Soha nem voltam még Las Vegasban, de - ahogy ti is - már sokat hallottam róla. Úgy volt, hogy nem megyek, mert az Apple-től három marketinges megy, hogy megmutassa a világnak, mit tud az Apple II. Az értekezleten megkérdeztem, hogy ha kész lenne a floppy-disk, akkor azt bemutathatnánk- e? Ekkor már csak két hét volt a kiállítás megnyitásáig. Normálisan hathét hónap a floppy-disk fejlesztés, de arra gondoltam, hogy ha két hét alatt összerakom a floppy-disket, akkor elvisznek engem is a vásárra. És akkor láthatom Las Vegast. Tudom, mosolyt fakaszt, hogy milyen szándékok vezérelték a fejlesztéseket. Két hetet végig dolgoztam, beleértve a karácsony minden napját és a teljes Új Évet is. A floppy disk működött.

A floppy-disk mágneses adathordozó volt, amire megfelelő módon kellett a jeleket ráírni és leolvasni. Annyi volt csak a feladatom, hogy megtaláljam, milyen eszközzel lehet a jeleket ráküldeni és onnan kiolvasni. Amikor elkészültem, öt chipből állt a megoldásom. Mire szállítottuk, nyolc chip lett, de annál nem több. Öt chip! A többiek speciális chipet használtak, vagy negyvenötven chipből álló méretes áramkört. Azt hittem, hogy valamit kifelejtettem. Azt nem tudtam akkor, hogy mit jelent az gazdaság számára a számítógép, azt tudtam, miért fontos nekem. A Hewlett- Packardnál mérnöki problémák megoldására használtuk, ott hagytak programozni, hagytak játszani.

Megvizsgáltam hát a konkurens termékeket, hogy azok mit tudnak, és arra jutottam, hogy az én öt chipes megoldásom többet tud az övéknél. Ismét nagyon nyerők voltunk. A floppy disk nagyon megváltoztatta az egész világot. És még valami. Az első applikáció, ami "mindent vitt". Az első táblázatkezelő.

Képzeljétek el, hogy üzletemberek vagytok egy kis cég élén. Nincs még számítógépetek. Végig sétáltok egy számítógép üzletben, és láttok egy megfelelő gépet, ami olcsóbb, mint egy autó. És ebbe a gépbe beírhatjátok a bevételeiteket és költségeiteket havi bontásban. Megváltoztathatjátok, hogy mennyit vásároltok az egyik beszállítótól, vagy megnézhetitek, mi történik, ha módosítjátok valaki fizetését. És azonnal látható a végeredmény. Látjátok a jövőt.

Ha leültök papírral és ceruzával a kezetekben, hogy végig nézzétek azokat a lehetőségeket, amelyeket az imént teszteltetek a képernyőn, akkor tíz évig fogjátok azt számolni, ami géppel fél nap alatt megvan. Így lett együtt sikeres az Apple II és a VisiCalc. Az első táblázatkezelő. És a Visicalc is egyike a véletlen mérnöki alkotásoknak. A VisiCalcot alkotói egyáltalán nem táblázatkezelő alkalmazásnak szánták. Nem is gondolkodtak ilyesmiben, egy használhatóbb checkbook programot szerettek volna írni. A pénzügyek jobb menedzselése volt a cél. És lám, mi lett belőle. Az Apple II rengeteg alkalmazással érkezett. Jeff, aki a processzort tervezte, elmondta, hogy amikor egy japán cégnek tervezett kalkulátorhoz processzort, utólag vette észre, hogy a processzor zillió módon használható. Azonnal el is ment az Intel elnökéhez - ott tervezett -, hogy ez több mindenre lesz jó.

A VisiCalc és a többi Apple II program egyaránt hozzájárult a számítógép széleskörű elterjedéséhez. A piac megtízszereződött és az Apple nagyon sikeres vállalattá lett.

Jobs továbbra is aggódott. Látta, hogy miként lett az otthoni hobby-gépből, amit játszásra szántunk, adatbázis kezelő, táblázatokkal operáló üzleti számítógép. Mindez arra ösztönzött, hogy megalkossuk az Apple III számítógépet. Ezt szántuk az üzletembereknek. Ekkortájt lépett az IBM is be a piacra a pécével. Lett vetélytársunk, üdvözöltük is őket.

Az Apple III elbukott. Számos oka volt ennek, nem lett kész a hardver, nem lett kész a szoftver, rosszul is ment az első évi eladás. Mire egy év alatt kijavítottuk a hibákat, addigra már rosszul csengett a neve. Nem is kerestünk rajta soha semmit, veszteséget okozott az Apple-nek. Az IBM-nek volt üzleti tapasztalata, korábban nagy gépeket adott el a nagy cégeknek. És ugyanazt a személyt kellett meggyőzni a személyi számítógépek megrendeléséről, akit már a main-frame-ek kapcsán megismertek. Számtalan papírt kellett kitölteni, nagy volt az Apple gép rendelés bürokráciája. Az IBM rutinos értékesítő csapatának három éve volt 1980-83 között, hogy felkészüljön a pécék piacra vitelére. E közben súlyos kérdésekre kerestük a választ. Mi a cég kulturális értéke? Mely célokat szeretnénk elérni a jövőben? Szerettük volna a bonyolult számítástechnika világát egyszerűen mások elé tárni igen megnyerő és tetszetős formában. Az átlag felhasználó számára is egyszerűen kezelhető megoldásokat kerestünk.

Jeff Raskin, aki ebben az időben csatlakozott az Apple-höz, ébresztett rá engem és Steve-t, hogy amikor egy programot írunk egy számítógépre, akkor azt a minden gépben azonos processzorra írjuk, azonos az órajel-ciklus - aki ilyen procit használ, az azonos eredményt fog kapni. Aki megtanul programozni, az a számítógép belsejének ismeret nélkül használhatja a gépet. Ez volt a fejlődés. Az egyik színes volt, a másik grafikusabb, aztán jött a programozhatóság. A számítástechnika elérhető lett a mindennapok embere számára. Erre törekedtünk. Jeff Raskin elvitt minket a Xeroxhoz Palo Altoba. Itt láttunk először videó-képernyőt felpattanó oldalakkal. És egy apró eszközt is, amit egérnek hívtak, amivel ráböktek dolgokra. Ez nem új technológia volt, de mi még soha nem láttunk ilyet. Megváltozott a gondolkodásunk.

Egy egér vezérelt grafikus megjelenés össze sem hasonlítható a karakteres megjelenítés - gépírás párossal. Tudtuk, mit akarunk.

Az Apple-nél sok időt töltöttünk annak kitalálásával, miként tehetnék ezt a technológiát mindenki számára elérhetővé. Az első kísérlet a Lisa komputer volt. A Lisa volt az első 1MB memóriájú gép. Nem giga, mega! Ötezer dollárba került a memória, a gép tehát tízezerbe. Ezen az áron eladhatatlan volt.

Viszont derekasan állt mindent - Apple IIc, iPod, iPhone, Macintosh, könyv, Almalap, névjegykártya -, amit elé tettünk. A Macintosh esetében minden arról szólt, hogy olcsó legyen. Ezt a célt szolgálta a kis, fekete-fehér kijelző. A program kezelte ugyan a színeket, de ezt senki sem tudta. A hardvert folyamatosan újratervezték, ezért a szoftvereket is állandóan újra kellett írni. Külön küzdelem volt a kód tömörré tétele, hogy beleférjen a rendelkezésére álló helybe. A RAM ugyanis drága volt. Az első Macintosh elfogadható árú lett. Steve Jobs átvette a Macintosh projekt vezetését.

Emlékszem az 1984 reklámra. Amely arra biztat, menjünk szembe a dolgokkal, ne hagyjuk magunkat. Steve mutatta meg nekem azt a hirdetést, biztos ti is láttátok már. (1984 1984 1984) Befut a nő, megpörgeti a kalapácsot, belevágja a kijelzőbe, az felrobban. Steve mutatta meg egy este. Nekem nagyon tetszett, kérdeztem, mikor, hol lesz látható? Azt felelte, hogy soha és sehol, mert az igazgatótanács nem javasolta. Sokba kerül és ilyesmi. Azt mondtam, hogy én adom a pénz felét meg te adod a pénz felét és levetítjük a Super Bowl szünetében. Így is lett, akkor került először és utoljára fizetett hirdetésként adásba. Jól mutatta a cégünk gondolkodását, életérzését. A Macintosh bemutatásakor az IBM pécé volt a legkelendőbb számítógép. Az üzletemberek azért vettek pécét, mert azon rajta voltak kedvelt programjaik. Ha valaki naponta használ egy alkalmazást, megszokja azt, akkor nagyon nehéz rávenni egy másik alkalmazás használatára - ez a helyzet ma az Office-szal. Néha már egy másik böngészőre váltás is nehéz. Vagy egy másik levelező programra, ha egyet már megszoktál. A pécés világ tehát remekül támogatta a saját közösségét. Beírtak fájlneveket meg eléréseket és lehetett futtatni és másolni. Macintoshon viszont mi mutattuk be az első fogd-és-vidd alkalmazást. A fájlt megfogtuk és áthúztuk a Trashbe. Egy ikont rávive egy másik ikonra, az mappává lett és befogadta a vonszoltat. Az első fogd-és-vidd Macen mutatkozott be. Ez nagyon szép volt, de az üzletember azt mondta, hogy remek, de mi használni akarjuk a gépünket. Szomorú volt, hogy azért, mert a Mac képeket és ikonokat használt, játéknak tekintették. Játéknak tartották. Ez bántott, nagyon bántott, hiszen volt nekünk is táblázatkezelőnk. A Macintosh meg is halt volna, ha a Microsoft nem készíti el az első Maces Excelt. Lett üzleti szoftverünk! Nagy marketing programot indítottunk, hiszen jogosultak voltunk rá. Cserébe hozzáférést adtunk a teljes operációs rendszerünkhöz a Microsoftnak.

Steve Jobs ezt követően került az igazgatótanácsban kisebbségbe, levették a fejlesztésekről, csupán a kapcsolatokkal foglalkozhatott. Nem sokkal később Jobs el is hagyta a céget. Jean Louis Gassée lépett a helyére.

Vele építettük meg a Macintosh II-t, ami nagyon-nagyon fontos lépés volt, mert ezzel léptünk be az üzleti felhasználás piacára. Nagyon sokat dolgoztunk rajta. Steve Jobs belekezdett a NeXT vállalkozásba, azt mondta nekem, hogy végre arra koncentrálhat, amit kedvel, noha nagyon mélyen kötődik az Apple-höz, mindenképp számítógéppel akart foglalkozni. Én sem maradtam sokáig, én is saját vállalkozásba fogtam, noha soha sem akartam vezető lenni - még a saját cégemben sem -, mindig is mérnökként akartam dolgozni. Amikor Steve visszatért a NeXTtől, érezni lehetett a cég iránti szeretetét. Számára az Apple mindig a legfontosabb lesz, fontosabb, mint a NeXT vagy a Pixar. Akkoriban számtalan terméket gyártottunk, amelyet senki sem akart megvenni. Ezeket kidobáltuk és olyanok gyártásába kezdtünk, amelyek csábítanak, amelyeket ha meglátsz, meg akarsz vásárolni. A tudásod és a vásárlók szándéka kijelöli az utadat. A lényeg az, hogy tudd, mid van, melyik a helyes út, végezd el a munkád és beszélj az emberekkel. Ma az Apple dinamikusan fejlődik, több sikeres termékünk van, ilyen az iPod és ilyen az iPhone.

Az iPod verhetetlen zenei eszköz. Én minden elérhető elektronikus eszközt megvásárolok a világon. Nem is akarok az iPod iránt, mert Apple termék, részrehajló lenni. Vásároltam mini Disc felvevőt és más memória alapú hangrögzítőt. Az iPod alkalmas arra, hogy eljátssz vele és szerelembe ess. Ahogy a használata természetes, ergonomikus, kapcsolódik az emberi testhez. A kijelzés úgy működik, ahogy az emberi gondolkodás. Az Apple-nél például azért neveztük az Asztalt Asztalnak, és nem Képernyőnek, mert az emberek számára az Asztal sokkal kifejezőbb elnevezés. Az egeret is megpróbáltuk kéz alakúvá formálni, ami tenyérbe illeszkedik.

Az eszközöknek bele kell simulniuk a humán környezetbe és az iPod volt az első digitális zenelejátszó, amely nem digitális zenelejátszó volt. Ez volt a sikerének egyik kulcsa. Mert nem neked kellett zenéket és fájlokat áthúznod rá. Csak rácsatlakoztattad a számítógépedre és az iPod a gép műholdjává lett. Semmi sem látható. Semmit sem kell tenni, az emberek ezt szeretik. Ezt tehát az iPodról, amit mondani akartam, de nyitott vagyok, ha lennének kérdéseitek, válaszolok, szívesen!

A nem teljesen betűhű fordítás Koós Gergő videó-felvételének alapján készült. A videó - 603MB, 49 perc - letölthető, a pontos letöltési helyet keresd a www.beszeljukmac.com Wozniak fórumában találod meg.
 

A lap tetejére


Célzatlan írásaink