E-mail














 

Nagy, fehér folt a médiatérképen:
Vigyázat, itt szörnyek lehetnek!


Egyszer volt, hol nem volt, a hálókártyán túl, hol az alaplap nem úr, volt egyszer egy média, nem volt annak procija. De volt neki nyomdagépe, örvendett a világ népe. Aztán jött a villamosság, s vele a sok újdonság. Szól nekünk a rádió, tele a vízió. Manapság már itt a net is, gondját-baját szórja ez is. Buta versem itt véget ér, kezdôdjék az értelmes beszéd. Khmm… Mindjárt itt is a beharangozott szörny… Költô sem leszek, az már biztos.

Kényszeredett versikém születésének oka a cikk kezdésének bizonytalansága. Hogyan is sűríthetnék bele pár sorba egy akkora témát, amibôl egy kellemes terjedelmű szakdolgozatot is készíthetnék? Kezdjük talán abban a nem is oly távoli múltban, amikor az internet elkezdett besettenkedni a mit sem sejtô emberek mindennapjaiba. Rögtön be is társult a televízió és a rádió mellé, az elektronikus média sorait erôsítve a nyomtatott sajtóéval szemben. Csakhogy fura gyerek volt ez az internet: formáját tekintve inkább hasonlított a hagyományos újságok audio- és videojellel kiegészített változatához, mintsem villamosított édestestvéreihez.

No, akkor gondolkodjunk!

(Idézhetnénk a sörreklámot.) Tehát az internet inkább egy “hordozó”, egy eszköz. Nem új médiaforma, hanem a már meglévôk reformja. Ráadásul interaktív. Rendben, ha ezt a gondolatmenetet követjük, akkor kézenfekvô, hogy a már meglevô médiacsatornák rátelepedjenek, és kihasználják a lehetôséget.

Interneten keresztül manapság csaknem minden újság, rádió, televízió elérhetô, de maradt a netnek egy olyan szegmense, ami kizárólag virtuális. Gondolok itt például az internetes hírlapokra, vagy az “Arany Oldalak” megfelelôire: a keresôkre, a posta – és mindenki más – életének megkönnyítôjére, a levelezôprogramokra. Ez utóbbi három a legtöbb esetben összekapcsolódik, ami már annyira természetes nekünk, hogy észre sem vesszük a különös fúziót. Ha a net valóban csak hordozóeszköz, a valóság virtuális leképezése, akkor mutassatok nekem egy olyan vállalatot, ami levelet kézbesít, mindenki által elérhetô újságot terjeszt, valamint információs lekérdezô hálózata van. És ha ezt a három teljesen különbözô témakört össze lehet kapcsolni, akkor ugyan miért ne lehetne integrált újság-rádió-televízió a weben? Lehetne. Csakhogy itt megint csavartunk egyet eddigi kategóriánkon: akkor most mégsem “hordozó” a net, hanem önálló médium?

A válasz: attól függ, ki mire használja. Hiszen interaktív, igaz? Lehet csupán a már kiadott újságok ismétlése, archívuma, de lehet teljesen új, kápráztató lehetôségektôl sziporkázó központ. Ismét a felhasználó ember, és nem a határokat szabó technika áll a középpontban. (Hardveresek vitatkozhatnak…) Kialakult a sajtó új formája, felborogatva a szabályokat, szokásokat és lehetôségeket, a bevált nyelvezetet. Hol vagyunk már azoktól az idôktôl, amikor az államhatalom központi rádiójának propagandaműsorát hangosbemondókon szórták a települések utcáira? Hová tűnne ma az a televízió, ami hétfônként szünetel? Az információs társadalom saját dugájába dôlne a sokcsatornás, állandóan frissülô hírek nélkül.

Számos szakember vetette már bele magát az internet által felkavart média rejtelmeibe, és felmerült a jogos kérdés: Nem lehetne-e egy általános, mindenre kiterjedô rendszert kitalálni a megújult tömegtájékoztatás számára, hogy ne legyen zavaró a sokcsatornás összevisszaság? Megszületett a “médiaközi”, avagy “médiafüggetlen” kommunikáció.

Kezdetekben

Az elismert szakemberek közül itt van mindjárt Jeff Martin, aki a kilencvenes évek elején az Apple kiadói csoport egyik vezetôje volt, és oroszlánrészt vállalt a médiaközi publikáció elfogadtatásában. Többek közt az ô erôfeszítéseinek köszönhetô, hogy 1993-ban a Seybold San Franciscónál megalakult a Nemzetközi Kiadó Konzorcium (Worldwide Publishing Consortium).

A szövetség célja a médiák közti kommunikáció javítása volt, valamint a kapcsolat erôsítése a készítôk, a terjesztôk és a befogadók között. 1998-ban a Seybold megalapította a Vision Awards-ot, amely díjat az a termék vagy ember kapta, amely vagy aki leginkább segítette a kiadóvállalatokat a “médiafüggetlen” (mediaindependent) munkában. Szerintem a “médiafüggetlen” nem a legtalálóbb kifejezés, hiszen nem magától a médiától, hanem az adott médiumtól függetlenedik a publikált információ.

Jobb a “médiumfüggetlen”, méginkább a “médiaközi” kifejezés. Ekkoriban indult meg a témával foglalkozó könyvek, tanulmányok, cikkek, tárgyalások özöne, és sokan azóta belekeseredtek a szélmalomharcnak tűnô törekvésekbe. Thad McIlroy elektronikus kiadási tanácsadó és elemzô, a Seybold egykori programmenedzsere, egyenesen azt írta a “Mi történt a médiaközi megjelentetéssel?” című cikkében: “Íme itt vagyunk 2003 ôszén. Hogy áll a médiaközi kommunikáció manapság? Némely újság és magazin egyszerűen áttervezi cikkeit a nyomtatásból a webre. Sok katalógus ugyanazt a szöveget alkalmazza nyomtatott és netes kiadványain. De a legtöbb nyomdai termék nem jelenik meg a világhálón, és nagyon kevés webes dolgot nyomtatnak ki. Mi romlott el?”

Mark Walter szerint semmi különös. A The Seybold Report jelenlegi fôszerkesztôje egy hosszú cikkel válaszolt McIlroy korábbi, nem kevésbé hosszú cikkére: “Arra a kérdésre, hogy Mi történt a médiaközi megjelentetéssel, azt válaszolnám, hogy folyamatosan fejlesztjük a tudásunkat és lehetôségeinket, hogy kitágíthassuk az új médiaszemléletet. Minden egyes médiumnak megvan a maga sajátossága, de a professzionálisan megfogalmazott üzenetek különbözô ösvényeken terjednek majd. Tetszik vagy sem, a médiaközi, sokcsatornás, multiplatformos mkommunikáció már itt van, és itt is fog maradni.”

McIlroy másik panasza, hogy a “világi” és a virtuális megjelentetés között nincsenek párhuzamok. Az internetes áruházakat hozta fel példának.

“Ezeknek nagyon kevés, vagy egyáltalán semmi köze sincs a nyomtatás világához.” Walter szerint igenis van, hiszen a logó, a jelmondat és a következetes színhasználat összekapcsolja a weboldalt és a kiadott katalógusokat, s ez már médiumtól független, egységes jellemzôje egy-egy vállalatnak, kiadványnak.

Én is inkább Walter pozitív szemléletével értek egyet, bár láttam már olyan weboldalszerkesztôt, aki csak értetlenül (már-már dühösen) pislogott rám, amikor megkérdeztem tôle, az épp készülô weboldal tulajdonosának mik a már használatos színei, jelképei. Kis malôr… Nem általános.

Ha ennyit beszéltünk a kívánatos azonosságokról, akkor meg kell említenünk a szükséges különbségeket is. Értelmetlen dolog lenne mindenáron a hagyományos skatulyákat húzni az internet nyüzsgô világára, hiszen itt nem működnek a régrôl megszokott cselekvések. Például az a jó munkásember, aki a reggeli kávé és az elsô cigaretta mellett átfutja a tévéújságot, ööö…. Ez így nem lesz jó… Szóval: a sikeres vállalkozó, aki bôséges, nyugodtan elköltött reggelije, 100%-os narancsleve kortyolgatása közben elolvassa a napilapot, nyilván nem fogja mindezt felcserélni egy internetes híroldal böngészéséért. Nincs meg a feelingje. (És a tápértéke is kevesebb.) Sokak reggeli rituáléjába beépült az e-mailek letöltése, ami mellett szinte elkerülhetetlen, hogy egymondatos, rövid hírekkel, reklámokkal bombázzon minket a világháló. Ha rájuk klikkelünk, bôvebb információt kaphatunk a témáról. (Más kérdés, hogy közvetlenül ébredés után érdekel-e bármi is bennünket.)

Nem véletlenül alakult ki ez a nagyon direkt, “címmondatos” hírrendszer. A felmérések szerint a nyomtatott sajtóval ellentétben a világhálón barangoló “befogadó” nem olvassa el szóról szóra az oldal tartalmát, hanem csak átfutja, és a számára lényeges részleteknek szenteli figyelmét. Ha a hír legelsô mondata (a címe) nem elég izgalmas, akkor a topic búcsút mondhat az olvasónak, míg az újságban (“Ha már megvettem” alapon) a kevésbé érdekes cikkeket is megnézik a vásárlók. Viszont a nyomtatott sajtóval szemben a weben – kihasználva interaktivitását – azt is meg lehet tenni, hogy szinte lépcsôsre bontják a híreket aszerint, hogy kit milyen mélységben érdekel a téma. Tegyük fel, hogy találkozunk egy olyan címmondattal, ami megragad minket (pl. UFO szállt le Szalacson). Ráklikkelünk, és kapunk egy rövidhírt (mikor, pontosan hová, ki látta, hogy nézett ki – mármint az UFO). Ha ennél is jobban érdekel a dolog, elolvashatunk egy megírt hírt (pontos részletek – itt jöhet a szemtanú leírása is), aminek a végén további lapokra utaló linkeket találunk. Akár egy piramis, aminek kezdetben csak a csúcsát látjuk.

Nem csoda tehát, hogy a látszatra oly hasonlónak tűnô médiumok integrálása nem megy varázsütésre. Ahogy azt Jeff Walter már egyszer elmondta kicsit feljebb: “Minden egyes médiumnak megvan a maga sajátossága.” … Az egyénisége, helye a világban. Nem lehet, és nem is kell ezeket erôszakkal egybeolvasztani. Menni fog magától is, csak ki kell tapasztalni a hatékony megoldásokat.


The Seybold Report


A lap tetejére